makoforum.hu

[Panka]

_________________
Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni.
Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni.

Eddie Jordan

[Panka]

_________________
Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni.
Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni.

Eddie Jordan

[boszi]

_________________
Boszi

[boszi]

József Attila

KARÁCSONY


Legalább húsz fok hideg van
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.


_________________
Boszi

[boszi]

Békés,Boldog Karácsonyt !


_________________
Boszi

[boszi]

Kormorán : Az alvó házak utcája - dalszöveg

Az alvó házak utcájában történetek élnek
Honnan jöttünk, hová értünk mindent elmesélnek
Itt lakott a bányamérnök, több mint negyven évig
Három fát ültetett a tetőket már elérik

Szolgálta a színházat egy néni jegyszedőként
Fia híres grafikus lett túl élt mionden önkényt
Az öreg repülősnek meghalt felesége
Nem sírt nem temette szétszórta a szélbe

Alszik az utca, egy ország
Ébredni nehéz
Néha egy kutya vakkant a csendbe
Nem elég, nem elég!

A naív festő megjárta a hadifoglyok poklát
Kutatta a magyarok nyelvének titkát
Jobbra lakott a rendező fent a padlástérben
Színházról álmodott meggyalázták érte

Volt kit innen vitt a mentő kórházi ágyba
Barátok hite segítette nem halt bele a rákba
A pincében kicsiny bolt üveges, keretező
A múlt, a jelen, a jövő nála megvehető

Alszik az utca, egy ország
Ébredni nehéz
Néha egy kutya vakkant a csendbe
Nem elég, nem elég!


szövegíró : Koltay Gergely



Reményik Sándor: Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, - sötétedik hamar...
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok...
Ha visszahozná mult novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután...
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.




"Ha vágyod a csöndet... annyira hogy már nem is
tudod mióta... érzed, hogy "..a csönd volna jó. Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod, hogy fáradt vagyok.."

..de csak nincs csönd.. egyre nagyobb a zaj.. egyre több az értelmetlen
rohanás.. már el sem fáradsz és úgy tűnik sosincs vége... mindig több a
gond..

Meg kell állni!

... akkor lassan minden csendesedik... mint amikor ülsz és látod magad
körül a felfordulást, a hangos szót, a füstöt és a többieket.. de már nem
számít.. mert te már nem sietsz sehova...ma már nem akarod
megváltani a világot.. van egy hely... ahol érzed, hogy
"...ami félig van kész, az ma félig marad... Engedd hogy a dolgok most
nélkülünk változzanak"....



_________________
Boszi

[boszi]

Lévay József

ÉDESANYÁM

Álmodjál szépeket felőlem,
A távolban édesanyám!
Lebegjen fölöttem szerelmed
Híven őrző csillag gyanánt.
Szemem rajtad függ a sötétben,
Álmodjál szépeket felőlem.

Hideg sötét az én világom,
S a te szerelmed oly meleg!
Tüzét, fényét e csillagnak még
Nem olták ki az emberek
Még mindig ott ragyog előttem...
Álmodjál szépeket felőlem.

Távol tőled sűrű vadonban
Bujdosom egyes-egyedül.
Velem jár mindenütt a kétség
És a nyugalom elkerül,
So'sem látom, mindig remélem...
Álmodjál szépeket felőlem.

Gyakran vágyom vissza hozzátok,
Hogy még egyszer boldog legyek;
De vissza utat nem találok
S mindig beljebb-beljebb megyek,
Elveszett az ösvény előttem...
Álmodjál szépeket felőlem.


Hűvös szellő érinti néha
Szárnyával izzadt homlokom'
Mulandóság hitves szellője,
Elfelejtett sírhalmokon:
Áldó kezed még ott is érzem...
Álmodjál szépeket felőlem.




_________________
Boszi

[boszi]

Reményik Sándor

És a szívem is elhagyott engem


"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a
szívem is elhagyott engem."

Zsoltárok könyve 40. 13

Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyob nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.





Rainer Maria Rilke

HISZEK MINDABBAN...

(A Zsolozsmáskönyvből: 1, 12)

Hiszek mindabban, mit sose mondtak még,
legszentebb érzéseim szállni hagyom.
Minek akarását mások sose merték,
kitárva önként odaadom.

S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz,
Uram, nem gondolok másra:
erőm legyen ösztön, mely egyre visz
s nem tusakodik tétovázva.
Mert így szeret téged a gyermek is.

Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad
kitárt karokkal öntve özönét,
jövök haza, egyre feléd,
és vallani, téged hirdetni akarlak,
mint más soha még.

S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban
maradjon e gőg:
komolyan és magányban
felhőkbe burkolt arcod előtt.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)




Arany-Tóth Katalin

Falak mögött


És elfáradtál…
és ott maradt egy nagy lyuk,
ami folyton fáj.
De már nincs erőd…
sem hited…
sem elég szíved…
hogy merj szeretni…
Ezért inkább falakat építesz…
ahonnan kilátsz ugyan,
de be nem jöhetnek…



_________________
Boszi

[boszi]

“Mindenki hallja, hogy mit mondassz, a barátok
meghallják azt, amit mondassz, de az igazi barát figyel arra is,
amit nem mondassz ki.”

(Szókratész)




“Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek,
megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak.”

(Tatiosz)



_________________
Boszi

[boszi]

Hervay Gizella

Álom a történelemben

Alszol. Homlokodon renddé simul a kusza világ,
a redők mögött magára talál agyonmagyarázott ifjúságod.
Vaságy-romantika, emelvényre szökkent szavak,
bronz-póz, majd féktelen fájdalom,
ellenillúzió, ellenvágy és ellenromantika,
a smirglipapír-cinizinus véresre dörzsölte mögé rejtett szíveinket.

Ó, ez most mind értelmetlenné válik
az értelmes álom lélegzetében.

Mögöttünk van - mondanám,
de látod, tenyereink értőbbek,
mint agyongyötört szavaink.
Halántékunkon a vérerek dolgukat végzik,
pont annyira lüktetnek, amennyire kell,
csak vágyaink nem leltek helyet e lavina-ifjúságban,
földről égre verődnek,
nagy piros labdává váltan pattannak gondolataink,
s most, hogy tűnődve kezébe veszi ez a vers őket,
ha elejtené, értelmetlenné válna ez az estém,
de nem hagyom - kényszerítem:
az alvók biztonságával gondolom végig
tágra nyílt szemű életem.






HORVÁTH ISTVÁN

KÖZÉPKORI ÉNEK

Parázsló vaspadlón
bilincsbe vert lábam,
hajam lángot lobog
a boszorkányságban.
Örökös a próba,
s taláros bíráim,
titeket hamvasztnak
bûvölõ imáim.
Dubog a vaspadló,
fény zeng a bilincsen.
Amerre én nézek,
arra halál nincsen.
Élet vize itat,
varázskútba látok.
Érintem az eget,
s leszakad reátok.
Taláros bíráim,
fagyosszentek népe,
belésorvasztlak a
pokol közepébe.
S a boszorkány-próbán,
lángos koponyámon,
jövendõt virágzik
ragyogva az álom.




HERVAY GIZELLA


Emléktelenül

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
agyonnyomott a kő-világ,
követ vettem a kezembe,
reám zuhant az ég-világ,
kék eget vettem kezembe,
tündöklő nap megvakított,
nap, hold, világok szememben,
fából napkereket faragtam,
nézz rám, hasonlít szemedre.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
szétzúzott halál kereke,
holtjaim körbe temetve,
bakancs-halál agyontiport,
fegyvert vettem a kezembe,
gyilkoltam, szültem, káromkodtam,
virágot vettem kezembe.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
rám omlott a hegyről szerelem,
hegyeket vettem kezembe,
fájdalom-áradat elsodort,
tengereket vettem kezembe,
rám szakadt harag harangja,
csengettyűszó szólalt szívemben,
szívembe közönykés akadt,
villogó szenvedély szívemben,ő
megfojtott hazugság kötele,
villog az értelem kezemben,
testem a halálban fennakadt,
halál hálója kezemben.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben,
kezemben kő volt, atomok,
atomok nyitott kezemben,
sugárzó kezem, merre vagy?
sugárzó világ kezemben,
sugárzó bolygóm, merre vagy?
sugárzó szerelem, te ments meg!


_________________
Boszi

[boszi]

Ne tégy semmit mások kárára,
örülj mások szerencséjének, indítson meg az elesettek balsorsa,
és mindig tartogass egy könnycseppet a szívedben az arra
rászorulóknak...
Ne feledd: emberhez méltóan kell élned, hogy méltó légy,
e magas cím viselésére...

(Seneca: Erkölcsi levelek)




Reményik Sándor
Akarom


Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.



Reményik Sándor
Isten


Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.


Reményik Sándor

Csomó


Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:
Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?
De meg nem oldja hit, tudás, erő,
Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,
Hogy bogozták a végzet kezei,
A végzet a mi babráló kezünk
És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág
Egy rettenetes gordiusi bog
És az marad, míg lélek lesz, ki rajt'
Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál
Még szánandóbbak tán a vaskezek:
Caesar, ki ketté vágtad a csomót,
Szegény - Te sem oldottad meg


_________________
Boszi

[boszi]

Kosztolányi Dezső

ESTI KORNÉL ÉNEKE

Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.

Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel,
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezében szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még
ó hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel,
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el,
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

1933



_________________
Boszi

[boszi]

GELLÉRT OSZKÁR
A FŰRÉSZ


Villámterhes felhők futkosnak az égen.
Tudom én: ilyenkor nem jó erdőt járni
S állni fa tövében.
Arrább tisztás látszik, szabad ég fölöttem,
Szél ott faderekat nem sújt le a porba,
Szél ott ágat esdőn nem hajlít az égnek:
Jó lesz odamennem… jó, hogy idejöttem,
Fák közé beállnom nem kell itt a sorba,
Itt a magam gyászos törpesége véd meg.

Végig a tisztáson egyetlen fa él itt.
Átvágva, átmetszve az is derekában;
Az is halott félig.
Az én életemmel szegény fám cserélsz-e?
Megölellek sírván, látod, én cserélnék…
Se leveled, lombod, se ágod, virágod,
Nincs mibe fogódzzék, nem rázhat a szél se,
Nem téphet a szél se… Csak gyökerünk él még,
Csak fűrész volt, ami kettőnket kivágott.

Nem rázott meg engem, nem tépett meg engem
Romboló, sivító, döngető, hatalmas
Szél az életemben.
Nem szél hasított szét… te szeltél simán át
Könyv! te gyilkos szerszám, élesfogú fűrész.

Számomra a szél volt: szellő csak, sóhajtás,
Legyezgette lelkem sok bolondos álmát.
S ami eztán jöhet: csak lemondva tűrés,
Csak széles fatörzsön korcs, vékonyka hajtás.

Szegény fám, benned én életemet nézem.
Átmetszett törzsedre mégse merek, mégse
Ránézni egészen.
Évgyűrűid lelkem múlt időkbe vinnék…
Ez a fa az én fám s fáj, hogy idejöttem.
Ó sűrű gyűrűk ti, évek, évek, évek!
Nem merek számolni, el kell futnom innét.
Nem merek számolni: hány év van mögöttem
S hány év telt azóta, hogy halottan élek.





Gellért Oszkár
Vén erdőben


Erdő, vén erdő, vastagtörzsű fák,
Bölcs aggastyánfák, megértők, szelídek,
És irigy, mogorva fák,
és görcsösek, zsörtölődők,
És riadtan-reszketők,
És kérges-kegyetlenek,
Mint akik érzik már bitófa-sorsukat,
És símán-közönyösek,
Mint akik érzik már kályhák nagy tüzét -


Vajjon nekem mit juttat egykor az öregség?


Fák istene add, ha a fejsze rámcsap,
Volt ifjúságom érezzék vissza utolszor
Évgyűrűim.
S úgy várjam a fűrészt,
Mint aki hisz egy más világban:

Hiszi, hogy kerítés lesz,
Mely nagyszerű kertet övez,
Vagy hídpalló,
Mely mélységek fölött vezet át.
Vagy kocsikerék, mely végtelenszer fordul,
Titkos fiók, őrzője drága leveleknek,
Templomkapu, mely kitárul mindeneknek!



_________________
Boszi

[boszi]

Devecseri Gábor:

CSAK

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belemerülni

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.




Ady Endre :Sorsunk


Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.


Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.







Szilágyi Domokos: Valamikor


Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!

Valamikor az isteni
hajdankorban, az itteni
dombok karéján;
elrévedtem az átható
levegőben a látható
magasban cikcakk fecskén, héján,
felhőn és nyíl sason
s alant a nyárfasor
öblén a hallgatag
parton a halk patak
ölén az évek és
érzés, emlékezés
csúcsán az önfeledt
múlt és jövő felett,
a lélek éje és
elfáradt érverés,
felhők mögé sodort,
kóborló, röpke hold
és tünde délibáb
között - - és így tovább.

Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!

1. befejezés:

Hova tűnt el a hajdali dallam?
Tovaszállt egy hajnali dalban.

2. befejezés:

Elhallgatok. Ti játsszatok.
Én majd őrzöm a látszatot.





_________________
Boszi

[boszi]

Dsida Jenő: Aranyhídon


Közeledsz a mély síkon. Közeledsz.
Vidáman jössz a kigyúlt smaragd-mezőn.
Pici vagy,
pici tündér, mint a meséskönyvek rajza.



Kibomlott selyemkóc-hajadon
csöppnyi gyémántkorona csillog,
s cipőd:
lila lehelet, ibolyaszirom.



Rálépsz az íves aranyhídra:
szédítő szakadék fölött merészen indulsz
a nagy
fekete torony felé,



ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.




Az alkony szent órája

"Minden napban van egy olyan pillanat, amikor nehéz tisztán és pontosan
látni: az alkonyat.
A fény és a sötétség összekeveredik és semmi sem teljesen világos
és semmi sem teljesen sötét. A legtöbb spirituális hagyományban ez
a pillanat szent.
A katolikus hit arra tanít minket, hogy délután hatkor imádkozzunk el
egy Üdvözlégyet.
A kecsuák szerint, azt a barátot, akivel délután találkoztunk
és üdvözöltünk, az alkonyat beálltával még egyszer kell köszöntenünk,
Így tehát jó estét kívánunk neki.

Alkonyatkor a föld és az ember közti egyensúly próbát áll ki.
Isten összekeveri a fényt és az árnyékot, hogy lássa, van-e bátorsága
a földnek tovább forogni.
Ha a föld nem ijed meg a sötétségtől, elmúlik az éjszaka - és másnap
újra felragyog a nap. "

Paolo Coelho


_________________
Boszi