makoforum.hu

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy furcsa királyfiról mesélek ma Nektek

A szárnyas királyfi (népmese)


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfiak, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán. Hát ez így volt egy hétig, kettőig. Egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. No, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette-csattogtatta a szárnyát, s huss! kirepült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem repült, ahol ő egymagában lakozott kakassarkon forgó aranypalotában.
Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csak hogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeribe körülfogták, a király meg bement a palotába. Bemegy az első szobába, nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba, ott volt két ágy, két szék, egy asztal meg almárium. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal, amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.
- Hé, szárnyas királyfi! - kiáltott a király szörnyű haraggal - te voltál a leányomnál?
- Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?
- Bizony, ha te voltál, ki is végeztetlek azon nyomban!
Azt mondta a királyfi:
- Ne végeztessen ki, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból!
- No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Pusztuljatok el együtt, szívem szomorítói!
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisaszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben.
Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Van egy mondás,hogy "Szent Habakuk", nos ki is ez a Habakuk

Habakuk(Benedek Elek)


Volt egyszer egy király s annak egy igen kedves udvarmestere: Habakuk a neve. Valahányszor a királynak tanácsra volt szüksége, Habakukhoz fordult, s Habakuk adott is tanácsot, de nem az ő fejében termett az. A hamis Habakuk mindig egy kevés haladékot kért, hogy el ne siesse a tanácsadást, aztán hirtelen összehívta a sok tudó embereket, akik a király udvarában laktak, azok aztán meghányták-vetették a dolgot, Habakuk meg szaladt a királyhoz a jó tanáccsal, s úgy adta elő, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Hanem a tudósok megsokallották Habakuk csalafintaságát, s panaszra mentek a királyhoz.
- Felséges királyom - mondta szónokuk -, panaszunk van Habakukra. Mi fundáljuk ki a jó tanácsokat felséged részére, s mégis Habakuké a tisztesség. Márpedig, higgye meg, felséged, hogy ez a Habakuk hatökör. Soha még egy jó tanács nem született az agyában. Tessék csak próbára tenni.
- Jól van - mondotta a király -, majd próbára teszem. - S kegyelemben elbocsátotta a tudósokat.
Mindjárt hívatta Habakukot.
- No, Habakuk, tudom, hogy te vagy a legbölcsebb ember az országban, s bizonyosan megfelelsz arra a három kérdésre is, amit én neked most feladok. Felelj meg hát nekem először is erre: hol kél fel a nap? Másodszor: milyen messze van a föld az égtől? Harmadszor pedig: mit gondolok én?
- Felséges királyom - izgett-mozgott Habakuk -, nehéz kérdések ezek, bizony nem tudok megfelelni mindjárt. Hanem, ha három napot kapnék a három kérdésre, talán kisütnék valamit.
- Jól van, hű szolgám, Habakuk, megadom a három napot - mondotta a király, s Habakuk mély hajlongások között eltávozott.
Hej, szegény Habakuk! Most már mit csináljon? A tudósokhoz nem fordulhatott, mert hiszen jól tudta, hogy azok mártották be a királynál. Nem volt maradása a palotában, de még a városban sem, búsan bolyongott a város határán, a végtelen pusztaságon. Amint ment, mendegélt, megszólítja egy juhász, aki éppen Habakuk juhait őrizte.
- Adjon Isten, nagy jó uram, miért olyan szomorú?
- Hej, ne is kérdezd, nagy a gondom.
De a juhász addig faggatta, hogy Habakuk elmondta, mi nyomja a lelkét.
- No, ez ugyan nem nagy dolog - mondotta a juhász. - Kár ezért búsúlni, hopmester uram. Cseréljünk ruhát, hadd menjek én a királyhoz, majd megfelelek én a kérdésekre.
Habakuk nem sokáig gondolkozott, levetette csillogó-villogó ruháját, aztán a juhász subáját a hátára vetette, a botját kezébe vette, s úgy billegett-ballagott a nyáj után. A juhász meg felvette a fényes hopmesteri ruhát, s ment a király színe elé.
Bezzeg hogy a király nem ismerte meg, mert jóformán rá se nézett, csak odavetette.
- No, Habakuk, kész vagy-e a feleletekkel?
- Kész, felséges uram.
- Hát hol kel fel a nap?
- Felségednek a palotában, nekem meg a pusztán.
- Hogyhogy neked a pusztán?
- Úgy, hogy ma ott virradtam meg, mert éjjel-nappal a pusztán jártam-keltem.
- No, jól van, Habakuk, akkor hát helyesen feleltél meg az első kérdésre. Nos, milyen messze van a föld az égtől,
- Az bizony éppen olyan messze, mint az ég a földtől.
- Nagyon helyes, Habakuk. Mégiscsak te vagy a legokosabb ember az országomban, no, most felelj a harmadik kérdésre: mit gondolok én mostan?
- Felséged bizony azt gondolja, hogy Habakuk áll felséged színe előtt, pedig csak a hopmester juhásza áll, ő pedig őrzi helyettem a nyájat.
- Bizony, ha úgy van - mondotta a király -, ez órától fogvást te vagy az én hopmesterem, Habakuk meg csak maradjon juhásznak.
Így lett a juhászból hopmester, a hopmesterből pedig juhász.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Biztosan jártatok már erdőben, most fákról mesélek Nektek

MESE A FÁKRÓL

Volt idő, gyermekek, régen, nagyon régen volt, mikor nemcsak az emberek és az állatok, hanem a fák is jártak. Elmondom nektek, hogy miért nem járnak most a fák.

Ennek előtte sok ezer esztendővel egy gazdag, telhetetlen ember kiment az erdőbe. Amint ott járt-kelt, erősen megtetszett neki egy nagy, terebélyes tölgyfa, s megszólította:

- Hallod-e, tölgyfa, jere az én udvaromba!

A tölgyfa azt hitte, hogy szegény ember szól hozzá, egyet sem kérette magát, indult az ember után. De még az erdőből ki sem értek, az ember elfáradott, s kérte a tölgyfát:

- Engedd meg, hogy üljek fel rád, te meg sem érzed, hogy rajtad ülök.

A tölgyfa lenyújtotta egy vastag ágát, s a gazdag ember ráült.

Kiérnek az erdőből, s a réten meglát a gazdag ember egy tehenet. Gondolja magában: de jó volna ez a tehén nekem. Ha hazavihetném, mindjárt leüttetném, a húsát kivágatnám, s bezzeg jó dolgom lenne! Mondja a fának:

- Ejnye, édes fám, vedd fel ezt a tehenet is!

A fa fölvette a tehenet is.

Megy, mendegél a fa, az országútra ér. Egy szekeres ember haladt előtte, a szekéren egy nagy boroshordó volt.

"Hm - gondolja a gazdag ember -, most már fám is van, húsom is van, jó volna, ha borom is lenne a húshoz!"

Szól a fának:

- Hallod-e, tölgyfa, vedd fel ezt a hordót is. Mi ez a te erődnek?

Jól van, a fa felveszi a boroshordót is.

Beérnek egy faluba. Nézi, nézi a gazdag ember a templom tornyát, s gondolja magában: "Ej, de jó lenne ez a harang! Ha az enyém volna, mindjárt érclábast öntetnék belőle, s megsütném benne a tehén húsát."

- Hallod-e, tölgyfa, többet nem kívánok tőled semmit, még csak ezt a harangot vedd le a toronyból.

A fa ezt a kívánságát is teljesítette, de abban a pillanatban, amint a harangot az ágára akasztotta, megdördült az ég, s lesújtott az Isten haragja. Porrá, hamuvá égett a fa, a tehén, a hordó, a telhetetlen ember is, csak a harang maradt épségben. Azóta nem járnak a fák.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy jószándékú emberről mesélek ma Nektek

A SZEGÉNY EMBER HÍDJA

Mikor Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átjárt egy
folyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember,
aki a folyóhoz közel lakott, s azt mondta a fiának:

- Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak a szegény
vándoroknak mindig a vízben járni.

Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és Szent
Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat,
amilyet tudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra
jött, s meglátta a hidat, erősen megörült neki. Mondja Szent Péternek:

- Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta?

- Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy
olyan zacskót, amelyből a dohány soha ki nem fogy; s egy olyan
kulacsot, melyből sohasem fogy ki a bor.

Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is.

Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettő múlva, megint a hídra
kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül,
hogy ismét kérdezte Pétert:

- Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?

- Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy;
egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyan kaszakövet,
amelytől egy huzintásra* a kasza megélesedik.

Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek.

Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Útközben
Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert
megbüntetett, de úgy egy esztendő múlva harmadszor is visszakerült a
hídra. A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most
különösen megörült a hídnak.

Mondta Péternek:

- Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?

Mondotta Péter:

- Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron
terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden időszakban van
gyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni.

- Jól van, Péter - mondotta Krisztus urunk -, én ezeket is megadom, mert
az a szegény ember igazán megérdemli.

Meg is adta mindjárt.

A szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fia
megházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy jó feleségről mesélek ma Nektek

Az én uram tudja, hogy mit csinál (erdélyi magyar népmese)


Volt egyszer egy szegény ember. Azt mondja egyszer csak a feleséginek: - Édes feleségem, elviszem a lovat a vásárba s eladom. - Hát ha úgy akarod, adjad! - Vagy elcserélem. Meglátom, mit csinálok vele.
- Hát te tudod, hogy mit csinálsz. Amit te csinálsz, az minden jó.
Elmegyen az ember, elviszi a lovat. S ahogy megyen a vásárba, messze volt a vásár, találkozott egy emberrel; az is vitt egy tehenet. Azt mondja:
- Vásárba mész, pajtás?
- Oda megyek, el akarom adni ezt a tehenet. Akarok venni belőle lovat.
- Nana - azt mondja -, talán cserélhetnénk.
- Hát én nem bánom - azt mondja -, cseréljünk.
Úgyhogy az ember elcserélte a lovat a tehénnel.
- Úgyis örökké mondja a feleségem, hogy milyen jó lenne egy kicsi tej a háznál.
De gondolja, nem tér vissza a tehénnel: elmegyen s bénéz a vásárba. Megyen ő is az emberrel. Útközben látja, hogy egy másik ember viszen egy juhot, kötelen. Azt mondja:
- Hová mész, pajtás?
- Megyek a vásárba, el akarom adni ezt a juhot.
- Te, el kellene cseréljük evvel a tehénnel. Az én feleségem mindig mondja, hogy bár lenne juhunk, akkor lenne orda, lenne sajt meg gyapjú. El kellene cseréljük!
El is cserélte az ember szívesen, hiszen a tehén többet ért.
Na, mennek tovább a vásárba. Amint mennek, látja, hogy egy ember a hóna alatt visz egy szép libát.
- Hé, te - azt mondja -, eladni viszed azt a szép libát?
- Igen.
- El kellene cseréljük evvel a juhval. Mindig mondja az asszony, hogy milyen jó lenne a liba, itt a parton, itt a patakszélen ellegelne, s lenne tolla meg tojna, s lenne kicsi pipe.
- Hát jó, cseréljük! - azt mondja.
Elcserélte. Vitte a libát. Amint vitte, mindjárt érkezett volna bé a városba, a vásárba, hát látta, hogy egy ember viszen egy kendermagos tyúkot.
- Hi, te, nem cseréljük el azt a tyúkot a libámmal? Az asszony mindig mondja, hogy a kendermegos tyúkok a legjobb tojók. Örökkétig haragszik, hogy nincs tojás a háznál.
- Hát cseréljünk, én nem bánom!
Hát hogyne, a liba többet ért!
Na, elcserélték. Akkor az egyik is, a másik is mennek bé a kocsmába, mert már éppen a város szélin voltak; ott volt a kocsma. Gondolja: ő is bémegyen, már a sok vásár után legalább egy pohár italt iszik. S amikor bément, hát egy zsák alma oda volt állítva az ajtóhoz. S ő nem vette észre, s eldűtötte. Odamegyen a gazdája, s reákiált, hogy hát:
- Nem ügyelsz s nem nézel a lábod alá, eldűtötted a zsákomat!
- Há mi van a zsákodba?
- Hullóalmát viszek eladni.
- Jaj - azt mondja -, mennyiért adod? El kellene cseréljük evvel a tyúkkal. Örökké mondja az asszony, hogy sütne lepényt, meg azt meg ezt csinálna, s nincs almája.
- Hát cseréljük - azt mondja az ember, mert úgy vélte, hogy a tyúk többet ér.
Elcserélték. Mondja az ember:
- Na gyere, igyunk reája egy pohár bort.
Amint isznak, közben elmondja, hogy immár mennyi vásárt csinált az úton, hogy egy lóval indult el, s elcserélte egy tehénnel, a tehenet egy juhval, s a juhot egy libával, s a libát egy tyúkkal.
- S most veled az almával.
Meghallotta ezt három kereskedő, hogy az asztalnál ivás közben ezeket beszéli.
- Na, aztán ha hazamész - azt mondják -, lesz nemulass, majd a feleséged a tűzre teszen!
- Engem osztán nem, mert az asszony azt mondja, amit én teszek, az mindig jó.
- Na, azt szeretnők látni!
- Azt biza megláthatják!
Fogadtak. Fogadtak egy zacskó pénzben. Ment is a három kereskedő haza az emberrel. De az ember azt mondta, hogy ő a bőribe fogad, mert neki pénze nincsen.
Na, bejön a három kereskedő, megyen az ember, s még ment két tanú; egyik, amelyik a hullóalmát adta, s került még ott egy másik is.
Elmennek haza.
Mikor bémennek, viszi az ember a zsák almát:
- Na, feleség, eladtam a lovat. Elcseréltem egy szép tehénnel.
- Az már jó, legalább most lesz tej a háznál!
- Jajaj, várjál csak, mert aztán a tehenet is elcseréltem egy juhval.
- A már még jobb! Legalább lesz gyapjú, s lesz orda, sajt.
- Hohó, várjál csak egy kicsit, mert aztán a juhot is elcseréltem egy libával.
- Az is jó, legalább lesz toll!
- Hohó, állj csak, hogy mondjam el, mert a libát elcseréltem egy tyúkkal, kendermagossal. Aztán a tyúkot elcseréltem evvel a hullóalmával.
- Na, azt is jól tetted! Éppen máma mentem át a szomszédba a papékhoz, hogy kérjek vagy négy almát, hogy süssek valami lepényt, s nem vot még négy almája sem. Nekünk legalább most több van, mint nekiek! Jól van, kedves uram, amit te teszel, az mindig jó!
Megölelte az urát s megcsókolta.
Összenézett a három kereskedő. Ott kellett hagyják a zacskó aranyat. Hát fogadás - fogadás! Aztán elmentek haza.
Így aztán kifizetődött a ló, de az nem egy zacskó aranyat ért, fél zacskót sem. Pénzük is volt, békesség is volt, a mai napig is élnek nagy békében. S még ma is élnek, ha meg nem hóttak.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy juhász fiúról mesélek Nektek

A KINCSES BOJTÁR

Volt egyszer egy juhász, annak egy kutyája. Ennek a kutyának kilenc kölyke lett, s a juhász szeretett volna azokból egy párt felnevelni, de a kutya, úgy látszik, megszimatolta, hogy a gazdája majd az ő kölykeit vízbe hányja, s mind a kilenc kölykével behúzódott egy sziklának a barlangjába. Hanem a barlangnak olyan szűk nyílása volt, hogy oda csak négykézláb lehetett bemenni. Próbálta a juhász, próbálta a kisbojtárja* is, hogy bemásszanak a barlangba, de a kutya mindig rájuk morgott nagy mérgesen, s mit volt mit nem tenni, békén kellett, hogy hagyják a kilenc kölykével.

Egyszer a kutya mégis kijött a barlangból: kikergette onnét az éhség. Akkor aztán a kisbojtár bemászott, de amint mászott, a kölykek is húzódtak mind hátrább-hátrább, s egyszerre csak lepottyantak egy sötét pincébe.

Kimegy a kisbojtár, mondja a gazdájának, hogy mi történt.

- Hiszen az nem baj - mondá a juhász. - Mindjárt kerítek egy kötelet, annálfogva lemehetsz a pincébe.

Hamarosan kerítettek is egy jó hosszú kötelet. A kisbojtár visszamászott a barlangba, s a kötélen leereszkedett a pincébe.

Hej, Uram, Jézus, mi volt ott!

Volt ott ezer boroshordó is, ha nem több. De ugyancsak rég lehettek ott azok a hordók, mert valamennyi hordónak a fája el volt rothadva, s a bor a maga bőrében állott. Kiveszi a kisbojtár a fanyelű bicskáját, beleszúr a hordóba, s hát csakugyan folyik a bor. De milyen bor! Édes, mint a cseppentett méz, s erős, de olyan erős, hogy csak egyet-kettőt kortyintott belőle, s egyszeriben tulipiros kedve kerekedett.

Továbbmegy a kisbojtár a pincében. Vizsgálódik, nézelődik mindenfelé, s hát annyi a kád, hogy a szeme sem tudja ellepni. Színültig tele volt mindegyik arannyal, ezüsttel. Kivetette az inget a nyakából, telemerte sárig* arannyal, összebogozta a kötéllel, melléje kötött még két kutyakölyköt, s felhúzatta a juhásszal.

Amikor ez megvolt, a juhász megint leeresztette a kötelet, s felhúzta a kisbojtárt is.

- Hej, gazduram - mondá fenn a kisbojtár -, mi tenger bor, mi tenger kincs van odalent! Annyit még emberi szem nem látott!

De a juhász még nem is szólhatott erre, s hát kimászik a barlangból egy fekete ember, még az ördögnél is feketébb, s azt mondja nagy haragosan a kisbojtárnak:

- Hiszen köszönd az Istenednek, hogy a pincében nem találtalak, mert ott hagytad volna a fogadat! Csak gyere még egyszer vissza!

Azzal a fekete ember visszament a barlangba, a juhász meg a kisbojtár a nyájhoz.

Telik-múlik az idő, eltelik több esztendő, a kisbojtár nagy legénnyé cseperedik, a juhász meghal, s a bojtár kapja kezére a nyájat. Hanem ahogy az idő eltelt, éppen úgy elfogyott a pénz is.

Egyszer bemegy a bojtár a csárdába, leül nagy búsan az asztal mellé, bort rendel, de rovásra,* és iszogat magában. Melléje telepedik egy másik bojtárlegény, az is bort rendel rovásra, s iszogatván együtt, beszédbe elegyednek, panaszkodnak, keseregnek, hogy jaj de nehéz a szegény bojtár élete.

- Hiszen - mondja a kincses bojtárlegény -, tudok én egy helyen pénzt, annyit, hogy a királynak sincs annyi. Csakhogy nehéz elhozni!

- Hol van az a pénz? - kérdi a másik bojtárlegény.

Elmondja a kincses bojtárlegény, hogy mi történt vele kisbojtár korában.

- De már egy életünk, egy halálunk - mondja a másik -, elmegyünk oda!

Mert hogy egy-két üveg bort meg is ittak, nagy kedvük s bátorságuk kerekedett. Elmentek a barlang nyílásához, egy nagy kőhöz kötelet kötöttek, s a kötélnél fogvást leereszkedtek a pincébe. Ahogy leereszkedtek, mindjárt a boroshordónak láttak. Még nagyobb kedvük kerekedett: elkezdettek énekelni, kurjongatni. De bezzeg jött egyszeriben a fekete ember. Nekimegy a kincses bojtárnak, mondja nagy haraggal:

- Ugye megmondtam, hogy ne jöjj ide többet, mert vége az életednek!

- Hiszen próbáld meg! - rikkant a kincses bojtárlegény meg a másik is.

Megrökönyödik a fekete ember, mondja nekik megjuhászodva:

- Jó, jó, hiszen én nem bánom, hogy idejöttetek. Nem az enyém ez a sok bor s ez a sok kincs, hanem egy ősz öregemberé. Ha nem féltek tőle, menjetek hozzá, talán mindent nektek ád, ha jókedvében találjátok.

Továbbmennek a legények, s hát ott ül az ősz öregember egy kádnak a tetején. Köszönti a kincses bojtárlegény:

- Adj' isten jó napot, öregapám!

- Adj' isten, fiaim! Hát ti hogy mertetek idejönni? Nem féltetek, hogy ízzé-porrá szaggatlak?

- Mi-e, öregapám? Mi nem félünk.

- Bizony ha nem féltek - mondja az ősz öregember -, a jó Isten vezérelt ide! A ti nagy bátorságotok felszabadít engem az átok alól. Mert úgy tudjátok meg, arra voltam elátkozva, hogy örökké éljek ebben a sötét pincében, e tenger kincs között, de ne nyúlhassak pénzhez soha.

Abban a pillanatban megvilágosodott a pince. Az ősz öregember hová, hová nem: eltűnt, s a pince oldalában színarany garádics nyílt meg, amelyen szépen fel lehetett menni a világba. Amit felvihettek, felvittek a legények, de ha ezer esztendeig éltek volna, akkor sem tudták volna felhordani a maguk emberségéből.

Mit gondoltak, mit nem: elmentek a királyhoz, s jelentették neki, hogy ha szereti a jó bort s a csengő sárga aranyat, ami szekeres marhája van, küldje ide meg ide, még a hetvenhetedik maradéka sem lát szükséget.

Bezzeg hogy a királyt nem kellett biztatni. A drága sok bort, a teméntelen aranyat és ezüstöt elhordatta, a kincses bojtárt fiának fogadta, neki adta egyetlenegy leányát, a másik bojtárt pedig fővezérré tette.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy póruljárt rókáról mesélek ma Nektek

A RÓKA MEG A PACSIRTA

Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki:

- Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.

Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét?

Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja:

- Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.

Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen.

Odament egy kis kutyácska, s kérdi tőle:

- Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta?

- Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat.

- No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: "hát csak szántsad, ha van ekéd".

Másnap csakugyan eljő a róka, s mondja a pacsirtának:

- Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet.

- Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd.

- Hiszen várj csak, mindjárt felszántom - mondotta a róka.

Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált:

- Gyí te, gyí! Gyí te, gyí!

Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát - uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától.

Bent a likban elkezdett áradozni a róka:

- Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat!

Akkor a két első lábának szólott:

- Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska!

Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve.

- No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét!

Azzal kezdette tolni a farkát kifelé.

Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelődött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Volt idő, gyerekek, hogy a Balaton partján, ahol most úri népek sétálnak
fel s alá, kecskék legeltek. Na, ez rég volt, lehet annak sok száz
esztendeje, talán ezer is. Már akármikor volt, elég az, hogy a Balaton
partján még most is találhattok apró kövecskéket, csudásan
hasonlatosakat a kecskekörmökhöz.
Mindjárt elmondom, hogy s mint kerültek ide, csak várjátok a sorát.

A KECSKEKÖRMÖK

Hát amint mondám, rég volt, nagyon rég, lakott a Balaton partján egy öreg
ördöngös asszony,* annak volt szép kecskenyája, de milyen szép. Hónál
fehérebb volt a szőre a kecskéknek, puha selyemnél puhább, aki látta,
csudálta. De bezzeg kevélykedett is az asszony:
- Nincs párja az én kecskéimnek kerek e földön!
Telt-múlt az idő, egyszer honnét, honnét nem, egy szépséges szép ifiú
leány vetődött a Balaton mellé. Nem jött ám egyedül: kecskéket
terelgetett maga előtt, s mert hogy megtetszett neki erősen a Balaton
vize, Balaton mellett a selyemfű, ottan megállapodott a kecskéivel. Hej,
Istenem, az öregasszonyt, ahogy meglátta a leány kecskéit, elborította a
sárga irigység. No, ezt erősen ne is csudáljátok, hiszen azt hitte, hogy az
ő kecskenyája a legszebb kerek e földön, s ím, a jövevény leányé szebb
volt, ezerszerte szebb! Mert úgy tudjátok meg, hogy a leány kecskéinek
a körme is színarany volt, hát még a szőre! Ragyogott, tündökölt, mint a
fényes nap.
Attól a pillantástól fogvást, hogy meglátta az asszony az aranyszőrű
kecskéket, nem volt nyugodalma, éjjel-nappal fúrt-faragott magában:
hogy s mint tudja elpusztítani a leányt. Akkor aztán övé lesz az aranyszőrű
kecskenyáj is. A leány nem is sejdítette, hogy miben fő az ördöngös asszony feje,
naphosszat a Balaton partján üldögélt, gyönyörködött a Balaton vizében,
s meg-megesett, hogy az este is ott találta a parton ültében: nézte a
víznek tükrében a ragyogó csillagokat. A kecskék meg ezalatt
szerteszéjjel jártak, szabadjában: a jó Isten, aki vigyáz minden
teremtett állatra, őrizte őket.
Hát az öregasszony csak fúrt-faragott magában, s egy este, míg a leány
a parton üldögélt, eke elé fogta hat címeres ökrét, s széles, mély
barázdát húzatott a Balaton mentén, olyan szélest s olyan mélyet, hogy
a leány ne tudjon a nyájához menni. Bizonyosan az ördöggel volt
cimboraságban az öregasszony, az segélhette a barázdahúzásban, mert
földi ember azt meg nem tudta volna cselekedni. De ez még nem volt
elég! Ahogy megvolt a barázda, rettentő vihar kerekedett, zúgott-bőgött
a Balaton, felcsapott toronymagasra, s egy szempillantásra elborította a
partot, el a barázdát is. A szegény leány esze nélkül szaladt föl s alá, de
akármerre szaladott, víz állotta útját, aztán egyszerre csak sodorni
kezdették a habok, belesodorták a barázdába.
- Kecskéim, drága szép kecskéim! - sikoltott a leány, s azzal elmerült.
Többet emberi szem nem látta.
Hej, bezzeg örült az ördöngös asszony! Szaladott az aranyszőrű
kecskékhez, hogy a maga karámjába terelje, de a kecskék, amint
meghallották a leány sikoltozását, mintha szemüket vették volna, úgy
szaladtak a barázda felé. De szaladott ám utánok az ördöngös asszony
is, hátha valahogy elejökbe kerülhetne.
S mi történt! Az történt, hogy az ördöngös asszony kecskéi is, amint
látták szaladni az asszonyukat, nosza, utána iramodtak, egyenest a
barázdának.
Mire az ördöngös asszony odaért, az aranyszőrű kecskéknek híre-nyoma
sem volt: beleugrottak a barázdába, együtt haltak az ő kedves pásztorukkal...
- Vissza, vissza! - kiabált az ördöngös asszony a kecskéinek.
De már kiálthatott, mert egy rettentő nagy hullám kicsapott, s
belesodorta a kecskéket a barázdába, barázdából a Balatonba.
A kecskéket is, őt magát is...
Rég volt, nagyon rég volt ez... Az ördöngös asszony kecskéiből is, a szép
leány kecskéiből is nem maradt egyéb a körmüknél... Az is kővé vált.
Hogyne vált volna, mikor oly régen, nagyon régen történt, amit most
nektek elregéltem.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma a városom folyójáról mesélek Nektek

A TISZA

Az Úristen megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét.

- Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdők.

Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak,
patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza legutoljára maradt. A Tisza
szomorúan tekintett föl az Úrra.

- Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?

- Lám, lám, rólad szinte megfelejtkeztem - mondá az Úr mosolyogva.
Egyszeriben szólította Gábort, a magyar arkangyalt.

- Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!

Gábor arkangyal elővette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe,
s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.

Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegélt utána, de
egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap bogáncskóró után, s az
eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót,
messzire is kitért a szamár az egyenes útból, aztán megint más irányba,
ide-oda, mindenfelé.
Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy lusta gulyásról és egy serény juhászról mesélek Nektek

A MARHA BOGÁROZÁSA

Réges-régen, az ántivilágban, a szarvasmarhák, akármilyen legyes idő volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogároztak.

Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállott feléjök, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Izzadhatott belé a szegény juhász, amíg összeterelte őket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt, egészen megváltozott a dolog.

Rekkenő nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagy pusztaságon vándorolt keresztül.

Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, amikor meglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ott legeltek a szarvasmarhák.

Köszönti a gulyást illendőképpen, s kér tőle isten nevében egy kicsi tejet, hogy enyhítse a szomjúságát.

- Várj - mondotta a gulyás -, hadd pihenjek!

- Hát csak pihenj - mondotta Krisztus, s azzal továbbment.

De még egyhajításnyira sem ment, uccu! ahány marha volt, mind megfutamodott.

Ahányan voltak, annyifelé bogároztak, s bezzeg nem pihent tovább a gulyás. Szaladott erre-arra a nagy melegségben, hogy a nyelve is kilógott.

Amint továbbmegy Krisztus urunk, látja, hogy egy juhász szaladgál, terelgeti a nyáját. Köszönti ezt is, s kér tőle egy csepp tejet isten nevében.

- Jó szívvel, földi - mondotta a juhász -, csak várj, míg összeterelem a juhaimat.

Még jóformán ki sem mondta ezt, a juhok maguktól szépen összeterelődtek. Akkor a juhász megfejt egy juhot, s a tejet odaadta Krisztus urunknak. Azóta nem bogároznak a juhok, heverészhet a juhász, de bezzeg annál több baja van a gulyásnak. Ha meleg, legyes idő van, nincsen nyugodalma.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Van egy mondás, hogy "kicsi bors,de erős", na nézzük meg milyen erős

A két borsökröcske (magyar népmese)

A két borsökröcske (magyar népmese)Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának.
- Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.
A férfiember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. ,,No, isten neki - gondolja magában -, legyen a többi után!" -, s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy beléjött a böjtölésbe, hogy hét egymás után eső pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt.
De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. ,,Hm - gondolja magában -, ez már csak elég volt, ha akart volna ő szent felsége, erre adhatott volna!"
Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének:
- Hallod-e feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.
Süti is az asszony, s a szegény ember útnak indul.
Déltájt elért a Herecz-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka. Mi járatban van?
- Én bizony az Istenhez mennék - felel a szegény ember. - Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy miért nem adott.
- Abba hiába ne fáradj - mondja az ősz öregember -, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök.
Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdőbe ment vélök. A szekeret innét s túl szedte össze, egyik ember kereket, a másik rudat a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze.
Elég az, hogy volt, olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott.
Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik:
- Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba!
A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért.
Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal, s a falubíróval. Ezek majd hanyattég estek, mikor látták, hogy a két kis pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen.
Kérdi a gróf:
- Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember?
- Nem eladó, méltóságos gróf úr - felel a szegény ember.
Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdőt, s bé nem veti s el nem boronálja, ökre nélkül marad.
Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni?
- Egyet se búsuljon, gazduram - szólalt meg az egyik borsszem ökröcske -, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi már a mi dolgunk!
No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a másik ekekabalát, a harmadik esztekét, kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta az ekét.
Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör:
- Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! - A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszálnál nem sok, bizony annyi hibát sem találtak a vetésben.
- No, te szegény ember - mondja a gróf -, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg!
A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja:
- Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk!
Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja:
- Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről, nem férünk bé az udvarra.
A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság.
- Hallod-e, te szegény ember - mondá a gróf -, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott!
Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske:
- Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé.
Estére kelve a szádához értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró.
- No most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! - javallá az egyik.
A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy lusta legényről mesélek ma Nektek

KUTYA SZERETNE LENNI

Egyszer volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez
a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a
napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le
róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott
heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia,
megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen:

- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!

- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a
kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.

Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá,
nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt,
hogy megfogja a villa nyelét.

No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a
napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest,* de a legényt
közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak
neki, éppen mint a kutyának.

Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után
megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.

Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt
a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.

- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod
becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint csak kenyérhajat
dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta
az apjának:

- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert
mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.

- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a
kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.

Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet
a kutya sorsát


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma a városomról, Szegedről hoztam egy régi történet Nektek

Az utolsó szegedi bég

Azt beszéli az írás, hogy a régi világban Szegeden is török volt az úr másfél száz esztendeig. No, ha azt beszéli, ebben nem is hazudik. Még most is megvan valamekkora szöglete a szegedi várnak, amit kontyos atyánkfiai rakattak annak idején a Tisza-parton. Aki nekem nem hiszi el, megnézheti saját szemével. El is olvashatja, ami rá van írva a kőküszöbére: öt török öt görögöt dögönyöz döbörögve.

Hanem az írás azt is mondja, hogy a német kergette ki ebből a várból a törököt. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem így volt. Én bizony meg nem mondom, mert akkoriban nem jártam arrafelé. Annyit azonban mondhatok, hogy Seregbíró Csősz István másképp tudja az igazságot. Az pedig már csak okos ember, nemhiába hogy a nagyapja is kukoricacsősz volt. Olyan ember az, hogy ha a kezébe veszi a paprikás szalonnát meg a karaj kenyeret, éppen egyszerre fogy el mind a kettő. Nehéz tudomány pedig ez, akárki megpróbálhatja.

- Úgy volt az - beszéli Seregbíró Csősz István -, hogy Bali bégnek hívták a kapitányt. De csak Pali bégnek mondták azt a magyarok, mert így szebben esik a szó.

Egyéb szép úgyse volt a jámboron, csak a neve. Karcsú dereka mellett akármelyik káposztáskád elszégyellhette volna magát. Feje akkora, hogy sütni való tököt nem látni nagyobbat a kukoricaföldön. Volt is akkora süvege, mint valami gólyafészek, a gyémántboglár se kisebb rajta, mint az öklöm.

Többet is lehetett látni a süveget, mint a bég urat. Nemigen esett neki kedvére a séta, egész nap bent hűsölt a bíborhálós szobában, csak a szerecsen inasától küldözgette ki még a parancsot is. S hogy nagyobb legyen a parancsa foganatja, olyankor mindig a fejébe nyomta a gyémántos süveget a szerecsen inasnak.

- Mintha csak engem látnátok, ha a süvegem látjátok.

Bizony hasra is vágódtak a vitéz török katonák a süveg előtt eszük nélkül. Mert kegyetlen jó ember volt a Bali bég, egy cseppet se fösvénykedett a mogyorófahájjal, még ha nem viszketett is a katonák talpa.

- Jaj, nagyságos bég - bukik be hozzája egyszer az inasa -, gyere, láss csudát!

Bali bég rákoppantott a csibukja nyelivel a szerecsen borotvált fejére.

- Mi csudát, te inas?

- Jaj, nagyságos bég, azt csak szem láthatja, nyelv ki nem mondhatja.

- No, majd kiküldöm a süvegemet - ásított Bali bég.

- Életem-halálom kezedbe ajánlom, nagyságos bég uram: méltóztassék azt a saját tündöklő szemeddel megtekinteni, mert olyat nem mindennap látni, amilyent most a Tisza hídján.

Mit volt mit tenni, fejébe nyomta Bali bég a gólyafészket, belebújt az aranyos papucsába, kicsoszogott a Tisza hídjára. Mit lát ott, uram teremtőm: ül a híd szélén egy szegény ember, s eszi a szőlőt a szegedi halbicskával! Egy szem, egy kapás, egy szem, egy kapás, de olyan sebesen hányja befelé a szőlőt, hogy káprázik bele a szeme az embernek.

Bali bég leült a híd másik szélére, szemben a szegény emberrel; úgy eltátotta a száját, hogy majd kiesett rajta a feje, ami pedig nagy szó. Nézte, nézte a szegény embert, hogy majd felét leette már a gerezdről a szőlőnek, s hirtelen felé bökött az ujjával.

- Kukk, szegény ember!

A szegény ember letette a bicskát, s rávette a szemét a törökre.

- Miért ijesztegeted a szegény embert, nagyságos Pali bég?

- Azt néztem, szegény ember, ugyan megszúrod-e magad ijedtedben azzal a halbicskával.

Jól van, nem szól a szegény ember semmit, csak bicskahegyezi tovább is a szőlőt, Bali bég kitátja megint a száját akkorára, mint egy kapu. Egyszer csak hirtelen felé kap a szegény ember a halbicskával:

- Kukk, nagyságos Pali bég!

Nem is kellett egyéb a nagyságos Bali bégnek, ijedtében úgy lefordult a hídról, hogy meg se állt, míg a Tisza fenekére nem ért.

- Megállj, bolond török, hiszen csak azt néztem, becsukod-e ijedtedben a szádat! - kapkodott utána a szegény ember, de már csak a gyémántos süveget bírta elkapni belőle.

- Sebaj, leszek én gazdája ennek is - mondta a szegény ember, a fejébe csapva a süveget, felballagott a várba, ahol mind hasra vágódtak előtte a jámbor török katonák.

A szegény ember kevélyen megsodorta a bajuszát.

- Azt üzente a nagyságos Pali bég, hogy nyomban hazatakarodjatok a hazátokba. Még házpásztort se találjon itt közületek. Ő maga is majd utánatok mén, csak még egy kicsit hűtőzik a Tiszában.

Úgy elfüstöltek onnan a törökök, mint nap elől a köd. Ki mert volna ellenkezni a nagyságos Bali bég süvegével?

Így volt ez, nem másképp - mondja Seregbíró Csősz István. - Azért szereti a szegedi ember ma is annyira a halbicskát.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Biztos hallottátok már azt mondást, most elmesélem hogy honnan is ered

A SZAMÁR FÜLE

Az Isten, mikor az állatokat megteremtette, sorban megmondta valamennyinek, hogy melyiknek mi a neve.

- Megértettétek? - kérdezte az Úr.

Az állatok bólintottak a fejükkel.

Megértettük.

- Jól van - mondta az Úr -, elmehettek, de holnap ismét jöjjetek vissza. Majd sorban kikérdezlek, hadd lám, nem feledte-e el valamelyik a nevét.

Az állatok másnap visszamentek, s az Úr sorba kérdezte valamennyit.

- Mi a neved?

- Ló.

- Mi a neved?

- Ökör.

S így kérdezte tovább. Mindenik megfelelt helyesen.

Legvégül maradt a szamár.

- Mi a neved?

A szamár nagyot bődült: iá! iá! De a nevét nem tudta megmondani.

Ekkor az Úr szólt Gábor arkangyalnak:

- Gábor, rázd meg jól a fülét, s közbe mondjad mindég a nevét, hogy ne feledje el!

Gábor arkangyal megfogta a szamár fülét amúgy magyarosan, s úgy meghúzta, csavargatta, hogy egyszeriben háromszor akkorára nyúlt, mint azelőtt volt, közben meg folyton kiabálta:

- Szamár! Szamár! Szamár!

Azóta olyan hosszú a szamár füle.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté

[Szanté]

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy különleges madárról mesélek Nektek

A TŰZMADÁR

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertje volt, de ebben a kicsi kertben olyan gyönyörű szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt abban a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hét mérföldre terjedt, olyan is, hogy ha valaki hozzányúlt, megcsendült s csengett, mint az aranycsengő. De nem sok öröme volt a szegény embernek ebben a sok szép, csodálatos virágban, mert éjnek idején berepült egy tűzmadár, akinek a tolla s a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna, s mire észrevette magát a szegény ember, mire észrevették a fiai, egytől egyig lecsipkedte a virágokat, s vitte, a jó isten tudja, merre. Megpróbáltak mindent, hogy valami módon megőrizzék a virágokat. Próbálta a szegény ember, de vagy elaludott, vagy ha el nem aludott, a tűzmadár lánggal égő tolla egy percre, kettőre elvette a szeme világát. Sem meg nem lőhette, sem meg nem foghatta a madarat. Ugyanígy járt a szegény embernek a két idősebb fia is. Akkor aztán Laci próbált szerencsét, a legkisebb fiú. Egy hétig a szemét le sem hunyta, de a tűzmadár nem jött el. Hanem a hetedik éjen egyszerre csak beröppent, s éppen arra a rózsabokorra szállott le, amelyik mellé Laci húzódott volt. Egyik kezével befogta a szemét, a másikkal a madár után kapott, de éppen csak egy toll maradott a kezében: a tűzmadár elrepült.
Hát hiába, nem tudják megőrizni a rózsákat. Azt határozzák a legények, hogy elmennek hetedhét ország ellen, s addig meg sem nyugszanak, amíg valahol a tűzmadarat meg nem találják. Mennek, mendegélnek, s hetedik nap rengeteg erdőbe érnek, rengeteg erdőben egy virágos kertre találnak, ahol éppen olyan szép rózsák voltak, mint az ő kertjükben. A két idősebb legény nem állhatta meg, hogy be ne menjen a kertbe. Hiába beszélt Laci, bementek, s egyik bokorról rózsát szakasztottak. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban megnyílik a föld, s kiugrik egy hétrőfös szakállú ember, megragadja a két legényt, szót sem szól, s viszi le magával az alsó világba. Laci egyedül maradott. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen a bátyjai után. Gondolta, majd csak valahogy elékerülnek, vagy így, vagy úgy. Ment tovább nagy búsan, s amint megy, mendegél, meglát egy rettentő magas sziklát, s annak a sziklának a hasadékában egy kardot. Odamegy, kihúzza a kardot, s íme, abban a pillanatban a kard után kiugrik egy hétfejű sárkány. No, Lacinak sem kellett több. Neki a sárkánynak, s addig vagdalkozik jobbra-balra, előre-hátra, míg a sárkánynak mind a hét fejét le nem vágta. A sárkánynak úgy ömlött a vére, mint a patak. Laci fogta magát, megmosakodott a sárkány vérében, s olyan erős lett, mint egy óriás. Akkor elindult be a szikla hasadékán, de még kettőt sem lépett, jön szörnyű morgással szembe az ezüstmedve. Megnézik egymást, összekapnak; ropogott a csontja mind a kettőnek, de Laci erősebb volt, s úgy vágta földhöz a medvét, hogy megnyekkent belé. Azt mondta a medve:
- Látom, hogy erősebb vagy, te legény, hagyd meg az életemet, bizony nem bánod meg. Kívánj akármit, minden kívánságodat teljesítem.
- Nem kívánok én egyebet - mondotta Laci -, csak vígy el a tűzmadárhoz.
- Ülj fel a hátamra, viszlek.
Felül Laci a medve hátára, azzal megiramodik az a rettentő nagy állat, vágtatott a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, egyszerre csak megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt, s mondotta Lacinak:
- Eredj, menj fel ebbe a várba, ott van a tűzmadár üvegkalickában. Most alszik a várban mindenki, a király is, a katonái is, de úgy nyúlj bele a kalickába, hogy a kezed hozzá ne érjen, mert ha megcsendül, fölébrednek az emberek, s nagy bajba kerülhetsz.
Fölmegy Laci a palotába, meg is találja az üvegkalickát. Nyitva volt az ajtaja. Bedugja a kezét, de egy kicsit mégis hozzáért, s akkorát csendült a kalicka, hogy egyszeriben talpon termett az udvarban minden ember. Összeszaladnak az emberek, megfogják Lacit, viszik a király elé, s jelentik, hogy mit akart ez a legény.
- No - mondja a király -, most karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem még a tűzmadarat is neked adom, ha elhozod a vaskirály aranysörényű paripáját.
Kimegy Laci, felül az ezüstmedvére, s mondja neki, hogy mit akar a tűzmadár gazdája.
- Jól van - mondja a medve -, könnyen elhozhatod, ha megfogadod az én szavamat. Annak a paripának mindig hátán az aranynyereg. Azt mondom hát, hogy a nyereghez hozzá ne nyúlj, mert ha úgy alusznak, mint a fekete föld, akkor is fölébrednek, olyan nagyot csendül az a nyereg.
Még el sem mondta jóformán ezt az ezüstmedve, már ott is voltak a vaskirály ajtaja előtt. A legények aludtak mind. Bemegy Laci az istállóba, eloldja a paripát a jászoltól, de amint vezette ki, hogy, hogy nem, hozzáért a nyereghez, s attól akkorát csendült, hogy egyszeriben fölébredtek a kocsisok, tolvajt kiáltottak, megfogták Lacit, vitték a király elé. Azt mondta a király:
- No, te betyár, karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem azt parancsolom, hogy indulj mindjárt Tündérországba, hozd el onnét a tündérkirály leányát, aki a palotának éppen az ötvenedik szobájában lakik.
Felül Laci az ezüstmedve hátára, elvágtatnak Tündérországba, ottan felmegy a tündérkirály palotájába. Keresztülmegy negyvenkilenc szobán, egy lelket sem talált. Bemegy az ötvenedik szobába, s hát ottan ül aranylócán a tündér-királykisasszony, s amint meglátta Lacit, mindjárt felszökött az aranylócáról, s azt mondotta - úgy hallottam, mint ma:
- Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Hiszen örült is, búsult is ennek Laci. Egy szóval sem merte mondani, hogy nem magának viszi a tündér-királykisasszonyt. Látta a medve Laci nagy szomorúságát, s mikor a vaskirály palotájához értek, azt mondta neki:
- Csak hagyjuk kint a királykisasszonyt, a többit bízd rám.
Abban a pillanatban az ezüstmedve megrázkódott, s szakasztott olyan tündérleány lett belőle, mint a tündér-királykisasszony. Fölment a palotába, Laci meg az aranysörényű paripán elvitte a tündér-királykisasszonyt. De még oda sem ért ahhoz a várhoz, ahol a tűzmadár volt, már ott volt az ezüstmedve. Ott a vaskirály szeme láttára visszaváltozott medvének, s elnyargalt, mint a sebes szél.
Örült Laci, hogy visszakerült az ezüstmedve, de most meg az aranysörényű paripát sajnálta a királytól. Szerette volna, ha a paripa is megmarad, s a tűzmadarat is megkapja. Az ezüstmedve eltalálta a gondolatját. Megrázkódott, s éppen olyan aranysörényű paripa lett, mint a másik. Az igazi paripa kint maradt a királykisasszonnyal, Laci meg fölvezette az ezüstmedvéből lett paripát a királyhoz.

Hej, örült a király! Egyszeriben odaadta a tűzmadarat kalickástul, mindenestül. De az ezüstmedvéből lett paripa csak azt várta, hogy Laci jó messzire nyargaljon a tűzmadárral. Visszaváltozott medvének, s ott hagyta a királyt. Éppen abban az erdőben érte utol Lacit, ahol a bátyjait a hétrőfös szakállú ember levitte az alsó világba.
- Van-e még a szívednek valami kívánsága? - kérdezte a medve.
- Nincs egyéb, édes medvém, csak az az egy: szabadítsd meg a bátyáimat.
Ahogy ezt mondta, az ezüstmedve nagyot dobbantott a lábával, megnyílt a föld, s hopp, eltűnt. De még egy óra sem telt belé, kiugrott a föld alól: ott ült a hátán a két legény.
Most már szépen hazamehettek. Velük ment az ezüstmedve is. Többet el sem eresztették, mint az édestestvérüket, úgy tartották. A tűzmadár többet nem pusztíthatta el a rózsákat, s a drága szép virágokkal tenger kincset szereztek. Olyan gyémántpalotát épített Laci, hogy abban jó szívvel ellakhatott a tündérkirály leánya.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!
_________________
Szanté